Jodie élete a világ körül

Másfél éve amikor a Bahamákra költöztünk, úgy terveztük hogy legalább öt évig maradunk. A csapatépítés, a kultúra, és a Bank megismerése miatt feltétlenül a szigetre kellett költöznünk, hogy mindenkit megismerjen a Kandúr akivel dolgozni fog, illetve személyesen lássa mi hogy működik napi szinten a Bankban.

A Bank a Covid után váltott a szemléletén, és nyitott a távmunka fele. Egyre többen dolgoznak távolról. A főnöke Svájcból, a kollégája Skóciából, a Hr-es és az Operációs vezető Kanadából, illetve a magyar csapat is alakul. Sokszínű a csapat, de a legjobb emberek dolgoznak együtt. A 1.5 éves kitartó munka eredményeként eljött az idő hogy mi is közelebb költözzünk a családunkhoz. Még mielőtt  jönne a sok jóindulatú kérdés “ hogy Lacikám, ugye nem jött össze, nem volt az igazi , nem vált be ???? “ – Mindenkit megnyugtatok, hogy igazán csak most vált be…..maradt a munkahely, csak egy jóval egyszerűbben élhető, időben és logisztikailag is a legmegfelelőbb helyet választottuk. Van egy indiai csapata is a Kandúrnak , és az összes lokációt figyelembe véve az időzóna Európában van középen. Így reggel az indiai csapatot indítja, délután pedig a bahamai csapattal látják el a feladatokat.

Szóval ez állt a költözésünk hátterében! A Bahamák egy sziget csoport, azon belül egy lakóparkban laktunk, ami szintén egy elszigetelt hely volt. Csodaszép természetesen, nekem olyan volt, mint egy másfél éves non-stop nyaralás. Ezzel együtt, egy borzasztóan drága hely, mivel mindent be kell hozni, illetve van az árak hatására egy emelkedő spirál ami hatására a bérek és a költségek folyamatosan emelkednek.

Még mielőtt elvállalta a Kandúr a Bahamai állást, Spanyolország egy régi álmunk volt már. Ha nem megyünk ki, ha nem vállaljuk be a szigetre költözést, akkor valószínű hogy még otthon terveznénk a jövőt, egy távolabbi időpontra. 

Amikor a család hazament augusztus első hetében, akkor realizáltuk hogy már csak három hetünk van az indulásig. Felmondtuk a bérelt apartmant és augusztus 28-ra lőttük be az indulás dátumát. Keresnünk kellett egy kis gépet, amin nem kell Szávikát kutricába tenni, csökkenteni szerettük volna a stressz hogy csomagként kezeljék.

Kandúr mindent leszervezett, én csomagoltam… volt amit elhordtunk kint, azt kidobtuk, volt amit már nem akartunk elhozni, azt elvittük a helyi Vöröskeresztnek. A műszaki cikkek egy részét bevitte az irodába és odaadta a kollégáknak. Semmi olyat nem hoztunk magunkkal amit itt nem tudnánk megvenni. Negyed áron megkapunk mindent Spanyolországban, a szigethez képest. Így is hét nagy dobozunk lett, ami végül hajóval jön, kb három hét alatt. A repülős szállításra kaptunk a Fedextől egy 14 ezer dolláros ajánlatot (ennyit kb az összes cuccunk nem ér amit szállítottunk), pedig ennél az árnál még csak az első dobozt vitték fel! Mi???????? Még a súlyát sem kérdezték , csak a nagy lezárható doboz méretére dobta ki ezt az árat a Fedex …

Úgy tűnt végre minden sínen van, hátra dőlhetünk, de nem… Az indulás előtti pénteken hív a kisgép adminisztrátor hogy most látja hogy ESTA-nk van, ami nekik nem jó, csak az állandó amerikai vízumot fogadják el. Klassz…akkor most indulás előtt keressünk egy másik kisgépet, vagy bukjuk a Miami-Lisszaboni járatot, a szálloda foglalásokat, az autó bérlést. Szerencsénkre találtunk másik kis gépet / lélekvesztőt :-))))), nem jelentett problémát az ESTA . Következő reggel jött az üzenet, hogy ugye van covid oltásunk, küldjük el nekik a meglévő igazolásokat. Így szombat reggel, indulás előtt két nappal…. Még valami?????

Pénteken elvitték a csomagjainkat , a fennmaradó dolgainkat, amit a kényelmünk miatt vásároltunk eladtuk az utolsó hétvégén. Majd a fennmaradó eszközöket, fűszereket, strand eszközöket, neki adtuk Jasonnek , hiszen mindig ő segített nekünk a legtöbbet a helyi problémák megoldásában. A hűtőben maradt élelmiszereket pedig a biztonsági őröknek adtuk, akik persze nagyon örültek.

Aug.28-án reggel fél hétre ott volt értünk Jason. Kivitt a kisgépes terminálra, könnyes búcsút vettünk és nyolckor felszállt a kilenc személyes pöti gép. Két oversize bőrönddel mentünk és két kézipoggyásszal , kérdeztük kell-e fizetni a túlsúlyért, de mivel csak öten mentünk, a pilóta legyintett egyet, hogy belefér… A másod pilóta egy húsz év körüli negyven kilós helyi lány volt. Ránéztem és összeszorult a gyomrom, hogy ő fogja vezetni a gépet ha valami történik a pilótával?????? Szávika első repülése volt a fedélzeten, és nagyon izgult. Végig kapaszkodott Apába 🙂

Csodaszép volt fentről a Karib tenger, nem győztem fotózni. Egy óra múlva leszálltunk Fort Lauderdale-ben és mint kés a vajon, úgy ment át az az öt ember Amerikába. Hívtunk egy Ubert és fél óra múlva már az Intercontinentalban voltunk.

Mivel korán reggel indult a gép, sokat kellett várnunk. Elvileg volt opció a korai bejelentkezésre, de csak háromkor foglalhattuk el a szobánkat, mert nem a lakók nem akartak korán kijelentkezni. Addig kint sétáltunk, bent kávéztunk, ettünk egy szendvicset. Nem akartunk messzire menni mert azt mondta a recepciós hölgy hogy amint kész a szobánk mehetünk… de csak három előtt pár perccel lett kész.

Két napot ott töltöttünk, pihenésképpen, megvettük Szávikának a kutricát, mert a nagy gépre már csomagként kellett feladnunk. Nagyon utálta! Viszont a 4. éves szülinapját Miamiban ünnepeltük meg, rántott csirkemellet kapott:-)

Emlékezett rá hogy egy ilyenben már utazott, és akkor anyáék elmentek és mindenféle emberek berakták és kivették a gépből. Odafelé ügynökökkel három napig jött szegénykém. Visszafelé azért választottuk a Lisszaboni járatot mert így mi adtuk fel és mi vehettük át, illetve ez volt a legrövidebb táv amin repülnie kellett. Persze a gép késett három órát az indulással, így szegénykének várakoznia kellett elég sokat egyedül abban a fránya ketrecben . Azt hittem a szívem szakad meg ahogy betettük és elvitték…. nem tudtam abbahagyni a sírást. Mire megnyugodtam a Kandúr megsimogatta a vállamat, hogy minden rendben lesz , erre megint elkezdtem bőgni. Mondtam hogy ne is beszéljünk róla…

Elindultunk Miamiból Lisszabonba. Egy nyolc és félórás úttal szeltük át az Atlanti Óceánt. Egyik partról a másikig. Beültünk, gondoltam nézek egy filmet, a Kandúr kialussza magát, mert várt még rá Lisszabonban egy 500km-es autóút. Ember tervez, Isten végez…. rosszul lettem. Soha nem voltam még ennyire kimerülve. A Kandúr szerint kb húsz percig nem voltam magamnál, elájultam… a sztyuvik éppen kezdték kitolni a kajás kocsikat, amikor odarohant hozzájuk a Kandúr, hogy most SOS segítség kell. Mire magamhoz tértem, a lábam a levegőben, a sztyuvi pedig cukros sűrű cuccot próbált beletunkolni a számba…folyt a cukros cucc a fülembe, a pólómba, az egész mellkasom cukros lett . Pofozgattak, összeszaladt mindenki, és szólogattak folyamatosan. Szegény Kandúr egy szemhunyásnyit sem aludt … Persze enni sem ettünk, mert én folyamatosan hányingerrel küzdöttem és az ájulás szélén voltam kb három órán keresztül. Mire hozták volna neki a kaját, épphogy belekezdett, megint rám tört egy szédülés, hányinger és le kellett feküdnöm, lábam az ölébe, így visszaadta a tálcát. Hoztak egy lórúgásnyi kávét, amit meg kellett igyak, de attól meg köhögtem végig mert úgy kaparta a torkom. Soha többé nem iszom natur kávét…még jó hogy nem kellett kényszerleszállást csinálni miattam a Zöld foki szigeteken…

Aztán a fennmaradó öt órában néztem ki a fejemből mint egy zombi.

Végre leszálltunk, felvettük a csomagokat , Szávikát is akivel a reptér állatorvosához kellett mennünk, a kilépő papírokért. Nagy volt a boldogság, de a szeme végtelen szomorú volt, még mindig nem hitte el, hogy vége a reptéri kalandnak. Összepisilte a kertecet, a párnáját, a játékát…végül ott hagytuk az állatorvosnál a kutricát, felajánlottuk a közeli menhelynek.

Ekkor már csütörtök délelőtt volt. Átvettük a kocsikat és már az ölünkben aludt egészen Sevilláig. Ott a Novotelben szálltunk meg. Egy nagyon egyszerű kis helyi szálloda volt, de rendkívűl tiszta, és nagyon kényelmes. Lefürösztöttük Szávikát, és mi is vettünk egy nagy fürdőt, majd este kilenctől, másnap reggel fél tízig aludtunk. Nagyon ki voltunk merülve…

Péntekre már csak egy 200 km-es út volt hátra és megérkeztünk Estepobába az apartmanunkba. Ez a végső állomás .

Másfél év alatt két komplett költözés…. öreg vagyok én már ehhez :-))))