Jodie élete a világ körül

Nem akarom a legelejéről kezdeni. Mindig nehéz az embernek saját magáról írni. Amióta az eszemet tudom, stewardess szerettem volna lenni . Még ennyi gép nem ment, mint ma , de amikor megláttam egyet, akkor megálltam, felnéztem az égre és csodáltam ahogy repül , és a rajta utazó stewardesseket és utasokat.

Akkor még nem tudtam hogy egy kemény munka várna rám, ha egyszer bejutnék Ferihegyre.Persze érettségiztem oroszból ( hármasra :-)) , mert követelmény volt legalább egy nyelv alapfokon. Mivel kereskedelmibe nem vettek fel, ezért egy finommechanikai szakközépiskolába kötöttem ki.
Ha visszagondolok rá, Anyucikám is tehet arról hogy imádtam Ferihegyet, a repülőket, a pilótákat egyenruhába, a csodaszép elegáns stewardesseket, mivel majdnem minden vasárnap kijártunk a reptérre, kirándulás gyanánt.

Akkor még az egyes terminálnál ki lehetett menni egy felső teraszra és onnan néztük a jövő- menő gépeket.

Még nem volt folyosó amin ma keresztül megyünk. Abban az időben busszal vittek ki mindenkit a gépéhez, és integetni lehetett minden utasnak, egész addig amíg be nem mentek a gépbe. A gyönyörű sztyuvik ott vártak mindenkit , és köszöntötték az utasokat.
Ezt láttam kívülről 14 évesen és boldogan nyugtáztam magamban , hogy igen , ezt szeretném csinálni.Jött a fekete leves, mikor jelentkeztem. Minden jó álláshoz protekció kellett…mostmár az újságban adnak fel hirdetést és mehetsz. 
Mindig szerelem maradt. Ha ma felnézek az égre , mindig mondom hogy “valaki megy valahová” .  Negyven éves voltam amikor a Tesóm először vitt el Rodoszra repülővel.

Akkor láttam hogy nem olyan egy sztyuvi munkája ahogy én azt gyerekkoromban elképzeltem. Folyamatosan kiszolgálnak, ugranak egy-egy hisztisebb utashoz, próbálják lenyugtatni a gyerekeket. Össze-vissza üti a lábukat az a nyüves kocsi, amivel kiszolgálnak minket. Hulla fáradtak, nem aludhatnak, nem nézik a filmeket, folyamatos mozgásban vannak és mosolyognak. Sokszor egy 12 órás út után pár óra alvás és indulnak vissza…

Aztán elsodort az élet ide-oda…..suli után a Budapesti Postaigazgatóságon dolgoztam mint műszaki rajzoló. Talán ezért szép a kézírásom….. Hét év után váltottam és szintén műszaki rajzolóként a következő hét évet a Fegyvergyárban ( Soroksári út ) töltöttem a célgép szerkesztésen.

Imádni való kollégáim voltak. innen mentek szülni , négy és fél évet otthon voltam a lányommal és a fiammal. Nem tudom miért , de ezután művészi pályára kívánkoztam. Kirakatrendezőként egy művészeti intézetben helyezkedtem el, volt hozzá szépérzékem ( bár papírom sosem volt ) A Szépművészeti Kiadónál dolgoztam és nagyon szerettem a kirakataikat berendezni. Nem könnyű képeslapokból, naptárakból, poszterekből hónapról hónapra egy érdekes figyelemkeltő kirakatot létrehozni.
Ahogy nőttek a gyerekek, elgondolkodtam , hogy egyéni vállalkozóként folytatom, hogy több időm legyen a gyerekkel foglalkozni. Ajándéktárgy készítő kisiparosként dolgoztam tovább. Ajándék üzleteknek, virágosoknak hordtam az apró dísztárgyakat, amit készítettem.

Szalmavirágból akkora gömböket készítettem , mint egy nagy lámpabúra.

Emlékszem a húgom meghívott a Várba egy nyári vásárra a Karmelita Kolostorba ,és nem győztem este és éjszaka a sok gömböt készíteni pici apró szalmavirágból. Imádták a külföldiek.

A gyerekeim is imádták a műhelyemet. Lehetett szemetelni, ragasztani, vágni ,csomagolni, színezni , a virágokkal és díszítő elemekkel csodás saját ajándékot készíteni. Aztán nagy volt a teher mint vállalkozó, meghalt a húgom és Erzsébetről hazaköltöztem Rákosszentmihályra a szüleim házába, de a testvérem lakásába. Erről írtam már, ez a Jodie Hacienda.
Most már én vagyok a család összetartója, én vagyok a legidősebb. Ezért is volt olyan nehéz eljönnöm, ha csak az én szemszögemet nézem.
Mindig tengerparton nyaraltunk a családdal, kutyákkal.

Mi élményt ajándékozunk egymásnak: szülinapra, karácsonyra. Összedobtuk az előleget a következő nyári nyaralásra, befizettünk a kedvenc éttermünk valamelyikébe egy champagne estre vagy bármilyen más tematikus vacsorára. Szívesen töltöttünk el egy hosszú hétvégén Villányba, ahol bortrezorunk is volt és hosszú sétákat tettünk, és réteseztünk. A mai napig imádjuk Etyek legjobb helyét ahol az esküvőnk volt és a 10 éves jubileumunk is.

Együtt sportoltunk, kirándultunk , sétáltunk, nagyokat beszélgettünk egy teli asztalnál a teraszon.
Ezek hiányoznak most a legjobban…hogy érzem magam?? Őszintén??? Nagyon magányos vagyok….nem járok el sehová, csak a Szávival sétálunk nagyokat, lejárok az edzőterembe, napi egy órát angolozok, hogy ne felejtsem el amit tanultam. Angol nyelvű filmeket nézek, híreket hallgatok , olvasok. Igazából nincs kivel beszélgessek csak a személyzet, azok meg olyan nyelvet beszélnek ( angol az is) hogy nem érted. Mire rájöttem hogy a gödö azt jelenti hogy good day, addigra teljesen összezavarodtam. A futógépen szoktam még minden nap beszélgetni magamban, hogy ha valaki bejönne miről beszélgetnék.
Alma mondja mindig hogy kettyós leszek mire kijönnek, mert magammal beszélgetek. Szerintem mindenki beszélget magában…egészségesen élek, sosem dohányoztam, élveztem( élvezem) az életet. Vigyázok rá hogy egészséges maradjak még sokáig, mert az unokámat szeretném látni csodás fiatalemberként, büszkén karolva a Muttikába ….

Szeretem a finom ízeket, a finom pezsgőket, vodkás koktélt iszom esténként a férjemmel , úszunk munka után és várom a családomat, akiket mindennél jobban szeretek
Szóval ez vagyok én, még tudnám folytatni, hiszen a 67,5 év alatt annyi minden történik az ember életében hogy több részes regényt lehetne írni.
Mindenkinek másfelé vezet az útja. A lényeg hogy élvezd amit csinálsz, ahol vagy és akivel…így talán könnyebb lesz, amíg távol vagy!